nesztek balooblog mámegin'

Szombaton kivételesen korán sikerült startoljunk apósékhoz, hogy aztán én később időben el tudjak indulni (elsősorban) fotózni Domi esküvőjére. Külön köszönet Rikának az ojjektívért, nélküle sehol nem lettem volna (és akkor hamár reklám: aki szeretne igazán profi portfóliót csináltatni magáról nem elszállt összegért, bátran keresse meg, csodát tud művelni immár a saját műtermében).

Vasárnap Eddie, Sid, az apukája és Zsuzsa voltak vendégek nálunk egy kis nyár búcsúztató lecsóevésre. Annyira jól sikerült, hogy úgy döntöttem, hogy csinálok mégegyet.

És akkor a hét indító vicc, biztos sokan ismerik, de azért mégis:

Megnyílik egy új üzlet, ahol nők férjet vásárolhatnak maguknak. A bejáratnál alábbi utasítás olvasható:
- Üzletet csak egyszer látogathatják meg.
- 6 emelet van, férfiak tulajdonságai emeletenként javulnak.
- Bármelyik férfit kiválaszthatják az adott emeleten, vagy felmehetnek következő szintre.
- Előző emeletre visszamenni nem lehet.
Na egy hölgy úgy dönt, hogy kipróbálja üzletet, és partnert keres magának. Az első emelet ajtaján következo felirat várja: "Ezeknek férfiaknak van munkája" A nő úgy dönt, hogy megnézi a következő emeletet. Ott ez áll: "Ezeknek férfiaknak van munkája és szeretik gyerekeket." A nő továbbmegy. Harmadik emeleten: "Ezeknek férfiaknak van munkája, szeretik gyerekeket és félelmetesen jóképűek" Wow - gondolja a nő - és továbbmegy. Negyedik emeleten: "Ezeknek férfiaknak van munkája, szeretik gyerekeket, félelmetesen jóképűek és segítenek a házimunkában" Hihetetlen - gondolja a no -, nehezen áll ellen a kísértésnek, de valami arra készteti hogy továbbmenjen. Az ötödik emelet: "Ezeknek férfiaknak van munkája, szeretik gyerekeket, félelmetesen jóképűek, segítenek a házimunkában és romantikusak!" Maga a tökély! - gondolja, és már majdnem benyit, de az utolsó pillanatban megtorpan és felmegy a hatodikra. Az ajtón ezt találja: "Ön a hatodik emelet 31456012. látogatója. Ezen a szinten nincsenek férfiak, csak azért van, hogy bebizonyítsuk, hogy a nők sosem elégedettek. Köszönjük a látogatást!

Az utca szemközti oldalán egy hasonló üzlet nyílik, ahol férfiak kereshetnek maguknak asszonyt. Az első emeleten vannak a nők, akik szeretnek dugni. A másodikon azok, akik szeretnek dugni, és nem bánják ha férjük időnként elmegy sörözni a cimbikkel. A harmadik, negyedig, ötödik, hatodik emeleten még SENKI, SOHA sem járt.

Nacsakhogy ne mindig a bódottá áradjon itten. A múlthét pénteken kifizettem 6.000 Ft-ot másfél olyan próbáért, ahol - hála a nagyságos Bassnak - a Nightsquad nem jelent meg. Persze lehet mondani, hogy az én hibám, miért nem mondtam le a próbát időben, de ez olyan fokú cinizmus, amit legszivesebben heves pofozkodással honorálnék. De a tegnapi mégszebb. Egy kolleganőm megkeresett, hogy van egy ismerőse, aki beszopott valami über vírust, és jaj, most mi lesz. Mondom, ok (itt a hiba, sosem kell ilyenekre ok-t mondani), de csak rendesen pénzért, az ingyenkurva korszak lejárt már. Persze persze... telszámcsere, meg minden, aztán kiderült, hogy az ipse a Semmelweis u. 19-ben lakik. Elmentem, három gépen kellett vírust írtani, több, mint két órán át küzdöttem a hihetetlen ócska és ezért hihetetlen lassú szarjaival, megcsináltam. Bemondtam az összeget, hálistennek nem dobott tőle hátast az ember (15k), majd elindultam haza.

Nagyobb térképre váltás

Látom ám viszont, hogy valami kis papírka van a szélvédőmön. Bírság, mert olyan területre hajtottam be, ami csak taxinak v. engedéllyel rendelkezőknek szabad. 20.000 Ft. Szoptam is egy jót, ment az időm tök feleslegesen és még "jól is jártam", mert egy fillért nem kerestem vele, de még fizethetek én. Tudom, tudom... én vagyok a hülye. DE AKKORIS! 'SSZAMEG!

A tegnapi postomhoz kapcsolódva, íme a Tika60 képei. Hát nem butiful? :)

 

Kezdjük mindjárt azzal, hogy ma 60 éves az én drága nagybátyám, Tika. Ifften éltesse! Már csak azért is aktuális ez, mert a szombat ennek jegyében telt el. Már két hete szerveztük... najó, ez túlzás, leginkább Dóri kuzinovám szervezte, az én szerepem annyi volt benne, hogy végig kellett spammelni Tika összes ismerősét az iwiwen. Nincsenek sokan, csak 474-en. És ugye a jólfelkészült iwiw-ben nem lehet ám csak úgy bebiggyeszteni az összes csókát egy levélbe, mert az spam! Neeemám! Kitartónak kell lenni és elküldeni a szöveget kopipészttel szépen egyesével mindenkinek. Nagyon koppantam, amikor úgy kb. a kétszázadik után egyszercsak kiírta a rendszer, hogy "A napi levélküldési limitet elérted. Holnap folytathatod." Köszi T-*. Úgyhogy onnan kuzinom kuzinja, Gabi folytatta. Jöttek a visszajelzések dögivel. Jamerthogy a szövegben az volt, hogy titkos bulit szervezünk Tikának, amiről tényleg nem tud, és hogy akkor szíjú az Eckermann cukiban szombaton 5-kor. S lőn. 6-kor megérkezett a mit sem sejtő nagybácsi és csattant az álla rendesen. Még egykori óvodás társai is jelen voltak, bár amikor ezt bejelentette Tika a rövid kis beszédében az est derekán, valaki a háttérből közölte, hogy "nem is voltál óvodás, Tika!" :). A programban csupa jó dolog volt: a megérkezés pillanatában Dóri kórusának néhányfős kivonata elénekelte a When I'm 64 című Beatles nóta 60 éveseknek szóló verzióját. Csuda volt! Aztán még további Beatles dalok jöttek, tekintve, hogy Tikának ők voltak a meghatározók zeneileg. Meg a Rolling Stones. Meg a... szóval volt rendes zenekaros zene is, síppal, dobbal, nádibasszusgitárral. Aztán volt szendvicshegy, valamint tortazabálás. Már akinek persze... Én pedig, mint az est önjelölt fotósa, életemben először kihasználtam a 4GB-nyi helyem. 455 kép. Ebből 291-et minősítettem guglifotózba valónak. Ha kapok engedélyt a családtól, meg is mutatom.

Tegnap pedig... hát kéremszépen, tegnap volt 6 éve, hogy összekötöttem az életem hivatalosan is Gabival. Aki még nem látta, hát íme, így történt.

Ma reggel olyan negyed 7-től kezdve folyamatosan úgy éreztük magunkat Gabival, mintha az Ördögűző c. film következő részéhez keresnének gyerekszereplőt. Az alattunk lakó, Bencénél egy évvel idősebb kisfiú kicsit bekattant és úgy üvöltött torkaszakadtából, hogy frankón azt vártam, hogy mikor jelenik meg egy hatalmas vérfolt a padlónkon. Iszonyat! A legnagyobb baj az, hogy ezt már nem először játsza el. Én már rég elvittem volna orvoshoz a szülei helyében. Hiába... nehéz dolog ez a nevelésesdi.

A múlt hétvégén történt, de muszáj leírjam. Hangsúlyozom, hogy kicsit sem leszek objektív, viszont totálisan szubjektív igen.

Két sorban a felvezetés azoknak, akik esetleg nincsenek képben: a Nightsquad az a zenekar, ahol másodgitárosként nyúzom a húrokat Tom mellett, valamint vokálozom majd' mindegyik nótában. A bandában már rég érződött, hogy kétfele húzunk: Bass (meglepő módon ő a basszusgitáros) és MB (dobos) alkottak egy irányt és mi Tommal ketten egy másikat. És persze essék szó Zsoltiról is, aki annak ellenére, hogy bármikor lehetett volna a "mérleg nyelve", sosem szólt bele semmibe, képes volt teljesen hátrahúzódni és svájci lenni köztünk. A banda eredeti koncepciója ugye az volt (és most is az), hogy lehetőleg minél szélesebb néprétegek által ismert, lehetőleg minél inkább rock műfajú, lehetőleg minél inkább a '80-as, '90-es évek zenéit nyomjuk. És akkor itt jön is mindjárt a probléma: mi az, hogy ismert/nem ismert, mi az, hogy rock/nem rock és... hát talán az, hogy egy nóta mikor készült, az elég egzakt. Sajnos a többi nem. Bass és MB úgy érezte, hogy mindig csak azok a nóták mennek át a zenekari "szűrőn", amiket Tom és én akartunk. Úgy érezték, hogy nem tudnak kiteljesedni a bandában. Hogy nem játszunk olyanokat, amiket ők szeretnek. Ez persze úgy hangzik, mintha azokat játszanánk, amik a mi álmaink nótái, pedig nem. Csak a példának okádék, ha rajtam múlna, akkor játszhatnánk ezt, ezt, vagy ezt, de akár ezt is. De nem játszuk, mert... Ez az izlésbeli ellentét aztán sajnos nem múlt, sőt: a májusi koncert után egészen úgy nézett ki, hogy szinte meg sem tudunk egyezni semmiben. Jött a demokrácia! Merthogy egész addig Tom volt a zenekar vezetője, kvázi az történt, amit ő mondott, de legalábbis azt, hogy miket játszunk, leginkább ő döntötte el. Na ebből lett elegük - többek között - Basséknak és kikövetelték, hogy mostantól úgy legyen, hogy a következő koncerten eljátszandó kb. 10 új szám úgy épüljön fel, hogy mind az öten mondunk 5-5 nótát, amiből a rajtunk kívül álló négy tag szavaz és kettőt kiválaszt. Így lesz mindenkinek 2 nótája és akkor öröm és bódottá. Nagy így került a képbe pl. a Halloween If I Could Fly c. nótája, vagy a Sonata Arctica My Landje. Jók ezek a nóták? Kurvajók, komolyan. Ismeri őket egy szűk magon kívül bárki? Kétlem. Tedd a kezed a szívedre, kedves olvasóm, hallottál már ilyenekről? Na hát nem csak te nem! Lássuk be, hogy te is ott álltál volna valahol a közönség sorai közt, ráztad volna a fejed, de suttyomban a melletted állótól megkérdezted volna: ez tök jó, de mi a rák?
Persze lehet erre azt mondani, hogy "dehát ez csak két szám"... csak sajnos itt egy tendencia volt érzékelhető, amivel - tetszik, nem tetszik - mi Tommal nem tudtunk, illetve inkább nem akartunk együtt élni. Döntöttünk: kiszállunk. Zsoltiról tudtuk, hogy akarja csinálni a zenekart, és magunkról is tudtuk, hogy az eredeti koncepció alapján akarjuk folytatni.

És akkor jöjjön a múlt hétvége. Elvileg vasárnap lett volna próbánk, ahogy mindig. Szombaton úgy döntöttünk Tommal, hogy összejövünk egy kis emlékeztető összhangzattanra, csatlakozott Bass is. Lenyomtuk a teljes repertoárt, plusz egy párat az újak közül is. Én eljöttem 3 óra prüntyögés után, Bass maradt. Mint később kiderült, Tom beavatta a "tervünkbe" (nem volt kifejezetten terv, de mégis). Érezhető volt a feszültség és a sértődöttség. Aztán vasárnap reggel - mikor egyébként én a fejleményeket megtudtam - Tom azzal fogadott MSN-en, hogy írt nekünk egy levelet Schleki, a Kék Yuk programszervezője, hogy "bocs, de a november 7-i koncertet le kell mondjam, mert befutott egy terembérletes valaki" (magyarul: ahogy annó mi is kezdtük, valaki letett 130.000 Ft-ot, hogy az estére az övé a hely... no comment). Kicsit kiakadtam ezen a hozzáálláson és írtam egy ilyen e-mailt ennek a Schleki gyereknek, hogy talán ezt így nem kéne, meg legyenek már csak annyira korrektek, mint eddig és próbáltam kérni egy novemberi időpontot tőle, valamint egy másik mailt a zenekari levlistára, hogy "fasza... kell ezt még erőltetni?" - erre Bass: "Jo, akkor proba ugrott es akkor ezzel vege is a dalnak aszondom" És ezzel a részéről el volt minden intézve. Telefonját kikapcsolta, semmilyen online formában nem volt elérhető. Nem tudok másra gondolni, mint hogy besértődött a végletekig. Pedig nagyon meg akartuk volna győzni róla, hogy talán ezt nem így kéne kezelni, meg azért csak le kéne nyomni ezt a koncertet. De ha már nem, akkor legalább legyen annyi gerinc benne, hogy Ő közli Schlekivel, hogy a novemberi koncert miatta marad el, valamint felhívja a probazona.hu -t, ahol le voltak foglalva a próbaidőpontok egész novemberig, hogy bocs, sztornó, nem jövünk. Erre is volt két frappáns válasza: a Schlekinek irandó levélre: "nekem ahhoz a gyerekhez semmi közöm", a probazona.hu felhívására és lemondására: "a vasárnapi próba már úgyis elúszott, mert aznap nem lehet már lemondani" (mintha nem tudta volna, hogy nem csak arról az egy vasárnapról volt szó). Ez a dolgok Bass féle kezelése... - hangsúlyozom: az én szemszögemből nézve. Biztos vagyok benne, hogy Bass az egészet máshogy látja... viszont én én vagyok és ímhol, ez a magyarázat, hogy miért voltam vasárnap úgy kiakadva.

Ezért.

Ja és hogy ez miért kezdet is egyben? Mert megvan a jövendő dobosunk és basszgityósunk is. De ezt majd legközelebb.

Először úgy gondoltam, hogy írok egy mindenre kiterjedő részletes beszámolót a nyaralásunkról, hogy kihúzhassam magam mindkét blogolvasóm előtt, hogy íme, a balooblog visszatért és fényesebben tündököl, mint korábban. Ah, be patetikus, ugye! Éshát (tudom, Krisztián, ilyen szó nincs, de most mégis :P) el is kezdtem írni szépen, tövirűl hegyire, aztán elaludtam. Nem azért, mert különösebben álmos voltam, csak egyszerűen elba…tt unalmas lett. De hát könyörgöm, mi lehetne izgalmas egy átlagos négy tagú család átlagos nyaralásán? És ez kit érdekelne olyan részletesen, hogy „és akkor Bence felébredt, majd pukkantott egyet”? Najó, ez a részlet talán… de egyébként?
Úgyhogy úgy döntöttem, hogy kimazsolázom a lényeget, és csak azokat írom le. Annak is csak a felét.

A lefele úton annyi izgalom volt, hogy kapásból kétszer is vissza kellett fordulni, mert pl. én annyira összekészítettem a fotóapparátot, hogy mindjárt jól otthon is hagytam. Aztán a közel két és fél órás út végefele megtett eszem-iszom-pössentek-kakkantok megálló után Nóri előadta, hogy hogyan kell anyu és apu amúgy sem túl vastag idegeit cérnavékonnyá tenni és azon kötéltáncolni. Üvöltött. Végig. Megállíthatatlanul. Se cumi, se víz cumisüvegből, semmi. Nade ez is eltelt, közben a pléhkurva (GPS) néha beszólt, hogy merre van az előre, aztán odaértünk. Hotel Pelion. Dikk, mondom, hát én már voltam itt! Amikor az Euroweb megvette az Elendert (átkoztassék a nap), itt volt az első (mármint nekünk, ős-Elendereseknek) Euroweb Olimpiánk. Tudjátok: zsákbafutás, lepényevés, ki találja meg a Trabant slusszkulcsát a lángosban, ilyesmi. Najóóó, ennek modern kori változata, amikor összeállt egy szedett-vedett Elenderes kosárlabda csapat (annál nincs is jobb jellemző, hogy én is benne voltam), és kiállt az Euroweb kőprofi, ezer éve együtt edző és játszó csapatával szemben. Hurrá. A lényeg persze itt is a bebaszás volt este… meg hogy a kellő pozícióban lévő fejesek megkapják a maguk „céges lyukját” (lukát? hogy kell ezt leírni magyarul?).

Nade visszatérve… a szálloda teljesen rendben volt. Akkor is, most is. Négy csillag, ennek megfelelő árak. Ja mert hogy persze semmi sincs ingyen. Az a protokollbullshit, hogy „és az ár magában foglalja a wellness és ilyen-olyan részlegek használatát”. Na persze – jó pénzért. Egy óra tenisz 3.800, egy allergológiai kivizsgálás 11.500. Sejthetitek, hányszor teniszeztünk. Pláne, hogy a teniszütőkért külön bérleti díj van. Na mindegy, a lényeg, hogy az étkezések fenségesek voltak: mind a reggeli, mind a vacsora svédasztalos, igazi négycsillagos színvonalon. Ingyé volt a medanszié, ebből mindjárt kettő is: egy ilyen élményszerű, ahol mindenféle hátdögönyöző oszlopokról zúdúlt le a vásszer, meg a medence oldalában ilyen-olyan lyukakon ömlött be a víz ezerrel. A másik meg egy „sima” 25 méteres úszómedence.

A programokról annyit, hogy néznivaló van bőven, amiből mi igazából nagyjából sokmindent ki is hagytunk, mivel a gyerekekkel a logisztika kicsit nehézkes. Az első vacsoránál tapasztaltuk, hogy pl. Bence nincs igazából ilyen négycsillagos helyekhez szocializálódva: ahogy leértünk, elkezdett futóbolondként ügetni körbe-körbe a „kajás-sziget” körül, s közben a „szaladgáljunk, apa!” c. nótáját nyomta, a frászt hozva ezzel a pincérekre, akik próbálták a dolgukat végezni.

Még az első naphoz köthető, hogy már az úton is lefele, de aztán megérkezve méginkább: kiújult az algériám. Nem kicsit. Az orromon konkrétan nem kaptam levegőt. Egyáltalán nem. Miután hab testem vízszintbe helyeztem, felismertem, hogy szájon át csak táplálkozni tudok (sajnos túl jól), viszont így aludni kizárt: irány az ügyeletes patika. Najó, de Tapolcán? Amikor életemben most merészkedek ki a városba először? Háde mire való a pléhkurva? És láss csodát, 10 perc múlva a kezemben volt az allergiás orrspray, ami egyébként csodát tett, simán tudtam utána aludni. Nagy örömömben el is határoztam, hogy megkeresem a teszkót és veszek Bencének valami kis állatkát, merthogy az alvóscicáját sikerült otthonhagyjuk. Hamar kiderült, hogy a föld legnagyobb éjjelnappalijai csak Budapesten éjjelnappalik. Vagy legalábbis Tapolcán nem: este 10-kor bezárnak. Visszafele az úton megálltam egy MOL kútnál, és mivel már épp majd' elcsöppent az időközben feloldódott orrnyálkám, így szóltam a kutashoz (este háromnegyed tizenegy volt):
- Jóestét... tudom, hogy ez kicsit furcsán hangzik, de van esetleg papírzsepkendőjük és plüss állatuk?
Kb. azt vártam, hogy a kutas ott helyben szörnyethal majd a röhögéstől, ehelyett szinte azonnal válaszolt.
- Persze, a zsepi ott van rögtön ön mellett, a kisállatkák meg a bejárattal szemben.
Aztakurva rutinmókusát! Gondolom Tapolcán ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel trenírozzák a helyiek a benzinkutasokat.

Szóval első nap (hétfőn) olyannyira belebonyolódtunk a logisztikai kérdésekbe, hogy össz-vissz arra volt energiánk, hogy eltoljuk testünket a lokál-tacskóig, ahol is megebédeltünk és megvettük azokat a dolgokat, amiket otthonhagytunk. Aztán másnap felkerekedtünk és elzarándokoltunk a Veszprémi Állatkertbe. Szép, szép, de nem nevezném bababarát helynek, tekintve, hogy 10-20 méteres szintkülönbségekkel van teli, amit legtöbbször sima lépcsőkkel oldottak meg. Köszi „the management of the Zoo”! Ja és nincs se zsiráf, se elefánt, se viziló. Vagy legalábbis arra mi nem jártunk. Bence itt azzal kergetett minket az őrületbe, hogy két méterenként megkérdezte, hogy mikor megyünk már oda, ahol felülhet valami állatra. Elég nehéz volt neki bevallani, hogy itt nincs ilyen, arról nem is beszélve, hogy ismerve őt, amikor ott állnánk a szerencsétlen póni előtt, hogy "na tessék, Bence, itt a póni, erre fel lehet ülni", akkor hirtelen pisilnie kellene, vagy valami más faszányos indokkal visszamenni a kocsihoz (mondjuk mert ott hagyta a napszemüvegét).

Szerdán elmentünk Keszthelyre és szánalmas, vagy nem, de megintcsak egy tacskónak a kifőzdéjénél tömtük meg a belünket. Mit tegyünk, ha manapság ott lehet olcsón kajálni. És vessetek meg, de egész ehető kaják voltak itt is, meg két nappal előtte Tapolcán is. Persze Keszthely fele a Balatont körülölelő úton kb. minden méterre jutott 30 vendéglő, ehettünk volna ezek egyikében is, de valahogy nem volt kedvünk ugyanazért a tacskós kajáért négyszer annyit fizetni csak azért, hogy egy életúnt pincér szolgálhasson ki.
A napi attrakciót Bence számára a medencék jelentették. Ez azért említésre méltó, mert nem tud úszni, és cserébe hihetetlenül beszari. Tehát pl. hiába vettünk neki ilyen karra pakolható felfújható úszógumikat (karúszó?), és az hiába tartotta fel egész jól a vizen, ő folyamatosan azért nyafogott, hogy fogjam és ne engedjem el. Ezt úgy kell érteni, hogy amikor a legkisebb mozdulatot tettem arra, hogy elengedjem, hogy végre érezze, milyen tök biztonságban van, akkor olyan arckifejezése lett, mint amikor valaki elhasal a négyeshatos tuja sínjén és jön a villinger.

Szintén a szerdai nap "élménye", hogy még reggel, a kocsiba lezarándoklat közben észrevettem, hogy két rendőrautó áll a parkolóban. Furcsa. Aztán azt vettem észre, miközben Gabira és Nórira vártunk a kis legénnyel, hogy az autókban nem rendőrök vannak, hanem civilruhásk ipsék, akiken ilyen fekete mellényke van, a hátukon apróbetűs szöveggel. Nem tudtam elolvasni. Aztán amikor közelebb kerültem, kicsit elkékültem: Tűzszerés – Bomb Squad. Hm… fasza. Néhány perccel később azt vettem észre, hogy egy csomó ilyen látványosan szekuriti ember (értsd: valamilyen nadrág, ing v. póló és _zakó_ a 38 fokban, valamint mindnek a fülében ott virított a kis telózsinóros droidkontroll) beszélget a bejáratnál. De vagy huszan. Hú, mondom, meccsoda híresség jöhet. Aztán elmentünk Keszthelyre, majd visszatérve, délután, azt látom, ahogy behajtok a szálloda parkolójába, hogy a parkoló full tele van a német autóipar remekeivel: fekete Audik, Passátok, egy-két egyéb Volkswagen, stb. A bejáratnál egy Q7-es, kék villogóval, előtte fekete felvezető Merci, mögötte az a lónagy A8-as Audi. A bejáratnál egy ipse, 2 méterrel később a hallban 3 másik, és így tovább, szépen elszórva. Húúú… majdnem mondtam, hogy "jólvan, fiúk, megjöttem, mostmár mindenki kihúzhatja a babszemet a seggéből és hazamehet", de aztán kiderült, hogy valami MSZP-s csinnadratta volt a konferansziérúmban és persze Gyurcsányt kellett ennyire védeni. A sok kis csacsi, arra nem készülhettek fel, hogy én akár babot is ehettem volna és akkor lett volna nemulass, ha eleresztek egy töltetet a liftben.

És akkor a végére az egyik legaranyosabb sztori. Hosszú perceken át röhögtem a b. nejemen. Helyszín a szálloda parkolója, ahol épp fűnyírás projekt volt.
- Nézd, Bence! Ott egy bácsi és azon a kis traktoron nyírja a füvet!
- Miért nyírja?
- Hogy ne legyen hosszú és szép zöld és sűrű legyen a fű... de várjcsak! Nem is bácsi, néni az!
- Miért néni?
- Mert puncija van!

Húbasszus... ez így is hosszú lett. Na mindegy.

Jancsika óvónénije kérdezgeti a gyerekeket:
- Mi az apukátok foglalkozása?
- Asztalos, vízvezeték szerelő, tűzoltó, orvos - az összes szokásos válasz elhangzik.
Jancsika kivételesen csöndben ücsörög, de őt is megkérdezi az óvó néni:
- Hát a te apád mivel foglalkozik?
- Az apukám egzotikus táncos egy meleg szórakozóhelyen, leveszi az összes ruháját és buzik előtt táncol, és néha, amikor igazán jó ajánlatot kap, elmegy néhány fickóval a sikátorba és kielégíti őket, még seggbe is kúrják.
Az óvónő elkapja Jancsikát és a folyosóra viszi:
- Apukád komolyan ebből tartja el a családot?!
- Nem, igazából szakállamtitkár a Gyurcsány-féle Miniszterelnöki Hivatalban, de ezt olyan kínos lett volna elmondanom itt mindenki előtt...

A mai napot elméletileg a Balatonon kellett volna töltsük, Diáék nyaralójában, ahol vagy két tucatnyi ember (többnyire családok) voltak meghívva, hogy együtt ünnepeljük a kis Bálint második szülinapját. Ehhez képest ezt a postot most azapós számítógépén, itt Nagytétényben írom. Hogy miért?

Több oka van annak, kérem. Először is, hogy elkövettük azt a hibát, hogy nem indultunk el időben. Időben, vagyis reggel 8-ig bezárólag - gondolom. Kb. fél 11 volt, mire nekilódultunk. Gyors tankolás még Újpesten, aztán irány a Balaton, ahol dübörög ugye a Balaton Sound. Ezt gondolom második hibának, legalábbis azt, hogy nem gondoltunk rá, hogy mindenki, akinek ez az esemény hétvégi élményt jelent, az most fog lemenni. Harmadikként pedig említhetem a sorsot: törvényszerű, hogy ha egy egyébként is kánikulai szombat délelőtt van, amikor ráadásul az átlagnál is több IQ-0 gyökér indul neki a Balatonnak, ott gyorsan lesz egy-két üzemszerű baleset, ami aztán hirtelen tönkrevágja annak a pár ezer egyéb autósnak is az utazását, aki normálisan közlekedett volna. Már az gyanús kellett volna legyen, hogy az Erzsébet-hídról lekanyarodva megtorpantunk az araszoló autók miatt. Ok, ez biztos csak azért van, mert a Bach csomópont mindig is megfogja a népet. Ez végülis igaz volt, mert az Osztyapenkóig egész emberi volt az út... mentem százzal is, amennyivel lehet ott, ahol elkezdődik kb. a bevásárlóközpontok erdeje. Ott hálát adtam a magasságos kaporszakállú igazságosztónak, hogy ABS is van az Octaviában, különben tuti beleszaladok az előttem blokkoló Fiestába - a sor ugyanis még a Budaörsi lejárat előtt nullára megállt. És kéremszépen ez ment végig, egész ki tudja meddig (állítólag Martonvásárnál volt valami baleset, de mi ezt nem vártuk meg). Araszoltunk kilométereken át, aztán kb. ott, ahol az M1-M7 szétválik, én elkezdtem pedzegetni Gabinak, hogy talán nem kéne a gyerekeket megfőzni hátul az igencsak hosszúnak ígérkező tötymörgésben. Merthogy persze lassan délhez közeledtünk, úgyhogy a klíma ellenére is katlan volt a kocsi. Egyszer-kétszer mentünk már majdnem 40-nel is, de 50 méter után újra fék, leállás, majd váltó egyesbe és max. 10 km/h. Az érdi emelkedő aztán meggyőzte Gabit is, hogy ez nem fehér embernek való móka. A Klubrádióban úgy fogalmaztak, hogy "csak a nagyon bátrak induljanak el az M7-es felé" - mire én mondtam Gabinak, hogy ha ketten lennénk, szivesen lennék nagyon bátor, de két pici gyerekkel nem bátor lennék, hanem hülyeállat, ha ezt a tili-tolizást folytatnánk. Úgyhogy Érdnél M7-ről le, és visszafordulás. Apóséknál voltunk kb. 15 perc alatt, úgy, hogy sikerült a leghosszabb útvonalon jöjjünk... de még így is!

Ennyit az idei első balatoni élményünkről :)

Életem első ilyenje méghozzá. Hiába, vannak komoly dolgok, amihez 32 évesnek is el kell múlnia az embernek. Eddig mindig az volt, hogy én - különösebben nem lévén játékos fajta - csak elmentem Dunakeszire, Tibiék nyaralójába, azt' jól megnéztem, ahogy a többiek játszanak. Az utóbbi időben viszont erősen rákaptam ugye a COD4-re, úgyhogy idén úgy döntöttem, hogy nem hagyom ki a kellemes szombat délutáni (majd esti, majd éjjeli, majd vasárnap hajnali) öldöklést. S lőn. Eddie is jött, végre megismerte a cimboraságom. A party nagyon jól sült el, fénypontja valószínűleg az volt, amikor Szivi Balázs barátom a játékot már megúnva elkezdett nézegetni egy másik játékot, amit valami okos ügyes fejlesztők magyarosítottak. Valami boszorkányos cucc, amiben mindenféle townpeople-ök beszélnek - magyarul és konkrétan az egyik ilyen szövegnél valaki árulta a portékáját valami nagyon láma hülye hangon. Ezt kezdte el Balázs imételgetni és közben nagyon röhögni... aminek a hatása az volt, hogy persze a röhögés - kellő menyiségű alkohol elfogasztásával megspékelve - terjedt, mint a tűz. A dolog annyira komoly volt, hogy egyszercsak azt vettem észre, hogy Tibi barátom összegörnyedve és rángatózva a röhögéstől kint van a verandán és csak mutogat, hogy hagyják abba, mert baj lesz. Hát baj épp nem lett, de közel voltunk az inkontinencia megtapasztalásához :)

Igazából lehetne akár blogajánló is, de nem. Ha tetszettek a tv-ben a rajzos Unicum reklámok - amit Cserkuti Dávid barátom karakter-tervezett -, akkor tessék elzarándokolni a Szent István tér 15 alatt található Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba és megnézni a Dávidék munkájáról készített kiállítást (legkésőbb szeptember 23-ig).

Kedves Hallgatóink! Tizenkét óra van, híreket mondunk.
Kezdem a koncerttel, mert ugye ott fejeződött be a história, hogy koncert előtti utolsó előtti próba. Meglepő módon azt követte az utolsó próba (23-án, pénteken). Nade azt a pénteket megelőzte a csütörtök. Tudom, ez önmagában még nem lenne leírásra érdemes dolog, de sajnos van neki apropója: miután elmentem Enyedi Dani barátomhoz a Kőbányai Zeneiskolába és elhoztam tőle a fake Marshall 4x12-es ládáját (ami majdnem olyan jól szól, mint egy eredeti) és boldogan összedugtam a Laney-mmel, konstatáltam, hogy utóbbinak a kb. 8 hónapnyi állás (gyakorlatilag az előző koncert óta, ami 2007. 09. 27-én volt, be se dugtam a cuccot) erősen megártott, totálisan kontakthibás volt, de annyira, hogy a nullás állásból ahogy hangosítottam, úgy kb. 0.01-es állásnál már üvöltött, mint a barom, aztán 0.1-nél megint halk lett, aztán 1-estől felfele meg olyan égtelen recsegés, hogy azt hittem, hogy ott helyben megsüketülök. Hm, azért ez combos egy mondat lett, Pázmány Péter megirigyelhetné. Na, miután széjjel anyáztam a fejem, hogy micsoda egy világ van, hogy kh-s a cuccom, felhívtam azt, akire ilyen esetekben mindig számíthatok: apósomat. S lőn, másnap reggel nála kezdtem a napot. Itt történt a következő szopás: amikor kivettem a motyót a kocsiból, ügyesen odabasztam a jobbkezem középső ujját a karosszériához. Koncert előtti nap. Még szerencse, hogy jobbkéz és középső ujj, mert azzal kb. semmit nem csinálok gitározás közben. Ezzel együtt szikrákat hánytam és ismét káromkodtam egy igen cziffráth.
Nade az erősítőt legalább kb. egy óra alatt beköptük megfelelő mennyiségű szilikonspray-vel úgy, hogy olyan lett, mint új korában. Öröm és bódottá. Este el is lett cügölve az egész cucc a próbahelyre és így nyomtuk le az uccsó próbát.
Aztán jött a szombat és - én állat - reggel felkelve rájöttem, hogy nem cseréltem még húrt. Pedig úgy terveztem, hogy majd a koncert előtt kb. két héttel fogok. Hát nem. Úgyhogy akkor ott szombat reggel nekiálltam. És persze jött a következő, már menetrend szerinti szopás: megszakadt a menet a húrlábban. Most asszem nem kezdek hosszas fejtegetésben, hogy mi a tökköm az a húrláb, aki nem érti, annak legyen elég annyi, hogy van egy kis bigyó, amiből a húr kvázi kiindul és halad a gitár feje felé. Na ez a kis bigyó ment tönkre. Húronként majd' 4000 HUF. Irány gyorsan az Oroszlánbarlang, ahol legalább lehet kapni ilyesmit, minnyá vettem is belőle vagy négyet, hogy nehogy további szopások legyenek. Hála a magasságos kaporszakállú igazságosztónak, több szívás így hangszerileg nem is lett.

Délután aztán épp időre jött Eddie és segített - volna, ha addigra én már nem trógeroltam volna le mindent a kocsiba. Kivételesen sikerült NEM otthonhagyni a gitárom, és időre ott voltunk a Vörös Yukban. Mikro méretű szinpad, ahol épphogy elfértünk. Sajnos basszuscuccban gyengék vagyunk (magyarul Bassmannak nincs erősítője), ezért mindig a hely által adott motyóra vagyunk hagyatkozva. Namost ez ebben az esetben egy igencsak leharcolt (magyarul: fostalicska) Peavey Bandit volt. Erről azt kell tudni, hogy új korában egy igen jó cucc, de ez minden volt csak új és jól szóló nem. Cserébe viszont szar volt. Nem kicsit. Nagyon. Ezt a szarságát ellensúlyozandó ott volt nekünk még Barbi, a "hangmérnök". Igen, drága feleim, jól olvassátok: Barbi. Akik ismernek, azok tudják, hogy nem vagyok egy hímsoviniszta alkat, de itt kénytelen vagyok azt mondani, hogy sajnos Barbi nem cáfolt rá arra a sejtésünkre, hogy nem ért a dologhoz. Dilettantizmusát jól bizonyítja, hogy kb. minden szám után lehetett volna állítgatni a hangzáson, hogy jobb legyen. Hol basszusnehéz volt, hol a gitárok szóltak veszettül hangosan, hol eltűnt a dob, hol irdatlanul előjött. Szerencsére a hangulat kárpótolt mindenkit a hangzás ultragyengesége miatt, úgyhogy elmondható, hogy a koncert összességében elég jól sült el. Több, mint 160 fizetővendég volt, úgyhogy sokan voltak. Most már nincs benne semmi hadititok, úgyhogy elmondható, hogy ezeket a számokat toltuk. Az új számok szinte mind nagyon bejöttek a népeknek, a Smooth Criminalt ráadásként is eljátszottuk. Ezzel együtt a tanulság mindenképp az, hogy a Vörös Yukba többet nem megyünk... sajnos. A hellyel semmi baj nincs, de.... nem ismétlem magam.
Muszáj megemlítsem Petyus és Bagyi kőkemény helytállását :) Végig ott álltak előttem az első sorban (annyira azért nem volt nehéz) és süvöltötték a számokat ezerrel Eddie-vel, meg aki épp oda torlódott hozzájuk. Itt főleg Bagyit kell dícséret érje, mert ugye kb. egy számot nem ismert a koncert előtt, de ahogy elnéztem, kellő mennyiségű alkohol elfogyasztásával a számismerete exponenciálisan nőtt. :)

Túl vagyunk az utolsó előtti próbán. Ami nekem ebből megmaradt, hogy zeneileg elég jó volt, de a hőmérséklet és a páratartalom kb. olyan volt, mintha Brazilia valamelyik dzsungelében nyomtuk volna. Ugyan vittem törölközőt, de kb. a huszadik perc után teljesen feleslegessé vált: a saját nedvem töröltem vissza a pofámba vele. Ezzel együtt ha a koncert olyan lesz, mint a próba volt, akkor meg leszek vele elégedve. De koncertre tuti viszek ventillátort.

Igazából nagyon írnivalóm nincs a mai napról: reggel felkeltünk, összeszedtük magunkat, azt elhaladtunk azapósékhoz ebédelni. Délután átmentem SziviKatához Gabi szjabevallásáért, aztán visszaérve hirtelen elszundítottam. Mire felkeltem, már indulhattunk is haza. Közben azért csináltam némi képanyagot szokás szerint. A nap eseménye az volt, hogy - míg én az igazak álmát aludtam -, Nóri megfordult. Ollé!