Merthát valljuk be, hogy a karajcsont akkor kerek, ha 1. úgy mondjuk, hogy korocsony, 2. ha a bulldog karajcsont kívánó egyének a három nap végén, így 26-a este leülnek és végignézik, mi is történt.
Én most kezdem a vasárnappal (23-a), amikor is még délelőtt el kellett menjek Bencével Marika nénihez, aki Gabi cégének a munkaügyise, le kellett neki adni némi bürokrácianövelő papírhalmot, hogy folyósíccsák a cigáánkőcsünt, dikk (nem, Krisztián, tudom, hogy kell írni, direkt írtam így, mert így hahotásos!). No be is applikáltunk magunkat a gépjárműbe, egy kis ajándék kíséretében, amit Gabi ennek a kedves Marika néninek szánt. Én meg ugye, mint "friss" apuka, akinek a fia már abban a korban van, hogy esetleg képes egy köszöntő jellegű három szavas mondatot elrebegni egy idegennek, úton Marika néni felé (Káposztáson lakik a drága, tehát mintegy 5 perc 23 másodpercem volt) mondogattam Bencének:
- Amikor odaérünk, lejön Marika néni, nyújtsd neki oda az ajándékot, köszönj, hogy "Csókolom!", és mondd neki, hogy "Boldog Karácsonyt!".
Csend. A gyerek nem válaszolt. Gondoltam, csendesen vette tudomásul a sorsát. Az előbb említett hosszúságú úton kb. háromszor mondtam még neki el, hogy mit és hogy kell mondani, ha megjön Marika néni, de Bence egyszer sem ismételte el utánam. Annyit megkérdezett, hogy "Miért?", mire én elmondtam neki, hogy "Azért, mert most Karácsony van és ilyenkor az emberek fát állítanak, meg díszítenek, és megajándékozzák egymást és azt mondják, hogy Boldog Karácsonyt!". Ismét hallgatás, csendes beleegyezés.
Majd jött a nagy pillanat, amikor is a következő jelenet zajlott le:
- Kez'csókom, Bakonyvári vagyok, le tetszene jönni? - mondtam a kaputelefonba. - Persze, jövök, egy pillanat.
Ez'tán egy 20 másodperces fagyoskodás, majd jött egy fiatal börtöntöltelék-arcú humanoid, aki beengedett a lépcsőházba, majd nemsokkal később jött a célszemély. Én közben odaadtam Bencének a kis zacskót, amiben a prezent leledzett és "kondicionáltam" a fiút: - Tudod mit kell mondani, ugye? - Csend... és mosoly.
- Jónapot kívánok... jaaaj, hát sziaaaa! - köszöntötte Marika néni a fiam.
Csend. Én törtem meg.
- Bence, köszönj szépen és mondd, amit megbeszéltünk!
Bence pedig a köszönést és a jókívánságot, mintegy zanzásítva:
- Karácsonyfa!
No hát ilyen az, amikor az ember telebeszéli a fia csepp fejét mindenféle csacskasággal, az pedig leszűri az igazán fontos információkat.

Aztán jött a szenteste, illetve az azt megelőző szentdélelőtt és szentdélután. Délelőtt Gabi megúnva, hogy én "órákat pöcsölök" a nagyszülőknek szánt grafikai vénát igénylő meglepetés Fotoboltos előállításával, fogta magát és "összerakta és feldíszítette" a karajcsontfát. Nálunk ugyebár a fogyasztói társadalom egyik roppant nagy vívmánya dívik: a műfenyő. Az ember azt gondolná, hogy ezt csak kiszottyantjuk a dobozból, majd felszottyantjuk rá a díszeket, azt' veszonlángos. Hát nem. Illetve de :) Gabi így is tett. Kivette, és úgy, ahogy kiesett a dobozból, nagyhirtelen fel is hajigálta rá az összes keze ügyébe akadó díszegységet. Gömböket mindenféle színben, boákat (ezek a hosszú bigyók, én nem is tudom, hogy hívják normálisan, talán girland, vagymi) is össze vissza. Szép, az izlést nyomokban sem prezentáló szobadísz lett. Szobaförmedvény. Ronda, mint a bűn, de a miénk. No, én közben elmentem jóanyámért és a karácsonyi vacsoráért, majd visszatérve konstatáltam, hogy ez az izé közben sem lett szebb. Persze előtte, közben és utána is megkaptam, hogy "ez azért van, mert te sosem díszíted fel a fát, mindig én csinálom". Sajnos azzal együtt, hogy ebben sok igazság van, mégsem hagyhattam, hogy szegény Bence ilyen izlésficamosan nevelkedjen. Kiküldtem az egész családot lekvárt kapálni a sufniba, én pedig lebontottam mindent és kezdtem elölről. Az a roppant nagy előnye a műfenyőnek, hogy minden évben másmilyet lehet belőle hajtogatni. Merthát ez a nagy titka, hogy amikor kipottyan a dobozból, akkor legalább annyi időt rá kell szánni az ágak elrendezésére, mint amennyit egy ügyesebb favágó vénával megáldott kockásinges átlagmagyar eltölt egy igazi fenyő fenyőtalpba történő belediffundálásával. Merthát lássuk be, hogy alapvetően műfenyőt a hozzám hasonló roppant lusta emberek vesznek, akik rühellik az élő fenyő trancsírozását (amibe rossz esetben egy-két ujj is belekerül). Persze az ideológia az egész mögött PR szerűen az, hogy én nem vagyok hajlandó hozzájárulni az esőerdők további pusztulásához. Jó, nem érdekel, hogy a dzsungelben nincsenek fenyők! A lényeg, hogy én ilyen ökotudatos csóka vagyok, na. Szóval lebontottam és újraépítettem az egészet, boástul, gömböstül. Nem mondom, hogy életem nagy alkotása lett, de azért talán egy fokkal jobb, mint a b. nejem produkált az utódommal.
Nem sokkal ezután jött az ajándékozás. Itt Bence produkcióját kell talán kiemelni. Elkövettük azt a hibát, hogy az első számára bontandó ajándék az lett, amit tőlünk, a szüleitől kapott: egy ilyen markológép, ami zsinóros távirányítóján fityegve előre-hátra képes (elvileg) közlekedni, meg a markolókanalát fel-le pakolni. Gabi és az apja vették valami ócsításon valamelyik hipermarketben, olyan is. Igazából kanyarodni már a kibontás után is csak nagyon erős túlzással tudott, helyette viszont roppant idegesítő kattogó hangot hallatott. Kiváló! Viszont Bence figyelmét 110%-osan lekötötte. Olyannyira, hogy bármilyen ajándékot kapott később, kvázi leszarta. Lehetett az Thomas, a gőzmozdonyos mesekönyv, vagy bármi, addig hőn áhítottnak vélt csecsebecse, most a háttérbe szorult, mert az előteret elfoglalta a kattogó zsinóros traktor.

25-én jöttek Gyuriék, hoztak Bencének egy gitárt. Amolyan igazi szülők rémálma. Kínai gyártmány (bár ezzel a játékok köre egy ezrelékkel sem szűkült), ennek megfelelő magas minőséget képvisel. Hangolni például nem lehet. Illetve lehet, csak nincs értelme, mert ahogy az ember forgatja a hangolókulcsot, az rögtön visszaáll a neki kényelmes állásba. Ennek megfelelően az emberi fül számára akárcsak elviselhető hangokat nehéz, illetve képtelenség kicsalni belőle. Cserébe ez Bencét a legkisebb mértékben sem zavarta, s rázendített az épp aktuális kedvenc slágerre, hogyaszonygya: "Apar taaaaaalaaaatt" - és ugye itt most egy igen ütős kombót képzeljünk el, hiszen a gyerek hangja még szintén az egészségügyi határérték felett van bőven, de így az ultrahamis gitárral együtt van olyan sokkoló, mint mondjuk csepeli nyugdíjasotthonban elhangzott Horn Gyula magánszám. Mindkettővel ölni lehet, na, mondjuk ki. Csak az a különbség, hogy Bencének a kornyikálására még a kedves szülőnek dícsérő szavakat is kell rebegni, ami aztán tényleg az emberfeletti teljesítmények kategóriájában van. Később a család Kardos fele (leszámítva Gabit és az egyébként sem Kardos lányomat, Nórikát) elzarándokolt a Kardos family egyéb személyeihez, unokatesók és családtagjaik személyében. Itt most anélkül, hogy nagyon bő lére ereszteném a leírást, annyit, hogy Bence megjegyezte a süteményektől roskadozó asztal mellett, hogy "milyen nagy füle van az Ákosnak!" - amivel amellett, hogy kénytelenek voltunk egyetérteni, mégiscsak meg kellett neveljem a gyereket, hogy különösképpen a családtagok testi adottságait nem hangoztatjuk vacsoraasztalnál. Felsejlett előttem az a rémkép, amikor mondjuk egy Gyuriéknál zajló családi ebédnél, ahol ott az egész pereputty, Bencének a mély tudatalatti emlékeiből előjön egy jelenet, majd kinyilatkoztatja: "ha hideg van, apának milyen pici kukija van!"

26-án végül apámékhoz mentünk, ami végre különösebb esemény nélkül zajlott. Illetve az esemény este történt, ismét tanulságokkal. Előző nap ugyanis Bence kapott a kedves rokonságtól egy elektronyos autópályát. Tudjátok, két kis autó, vagy ahogy manapság divat: quad versenyez egymással, mindez két kis marokban elférő sebességszabályzó segítségével. A dolog ott kezdődött, hogy lévén ez egy Tacskóból származó cucc, nem mellékeltek elemet hozzá. Három bébielem kell neki. R14-es. Az, amelyik sehol sem kapható egyébként sem, pláne, ha ilyen karácsony nevű hendikeppel indulunk. Tegnap este meg is mondtam Bencének, hogy ez most esélytelen, majd holnap. Ma pedig visszamentem Újpest Városközpontba és kiszúrtam magamnak a metró melletti zsibvásárt, ahol talán még harcoló német alakulatot is lehet kapni. Az első boltnál az eladó arcára volt írva, hogy fingja nincs, mi az a bébi elem, a második elgondolkozott, homlokát ráncolta, majd felcsillant a kis égő a feje felett: VAN! (közben szerintem erre gondolt: hogyne lenne, három éve egyszer járt itt egy fickó, aki eladott nekem egy kartonnal ilyesmi elemekből, végre el tudok adni belőle egy párat). Én, a láma meg simán megvettem négyet (csak párban eladó... még jó, hogy autót lehet szingliként venni). Hazaromboltam, majd csillogó szemekkel álltam neki az autópálya összeszerkesztésének. Egy órás munka után boldogan tettem rá az egyik quadot a pályára, majd láttam, hogy halad. S látá a teremtő, hogy ez jó. Majd rátevém az második quadot az pályára, s látá az teremtő, hogy ez is jó. Majd eljövé az kisded fürdésből egy szál mikropöcsben, s játszának együtt nyomkodva az szent sebességszabályozó maroknyomattyút - mintegy 2 percig. Akkor az teremtő látá, hogy az szufladék sebesen fogy az kis quadokból, s aggódni kezd vala. Majd ráncolá őneki homlokát, s gyanakodván előveszend az házi multimétert a sublótból, s rámére az elemekre. 1.5 V. Hm... akkor hogy lehet ez? Majd továbbgyanakodá magát, s rövid játék után is rámére az elemekre: 1 V. Jaaakkééérem! Kb. 2 perc játék olyan szinten kiszívta a delejt ezekből a fantasztikus hengerekből, hogy esélytelen volt akár egy kört is megtenni. Tanulság: december 26-án, karácsony másnapján az ember ne vegyen bébielemet olyan környéken, ahol az egy négyzetméterre eső bébielemet ismerő eladók száma alulról közelíti a nullát, és ahol aztán egy élelmes eladó homlokára rácsapva közli, hogy "jaj, de van! (majd félperces háttal-kotorászás után a fiók legmélyéről előránt valami középkorban gyártott vackot)". Ja egyébként megnéztem az elemet: az aljára oda van vésve egy "2009" felirat, valamint az a neve, hogy "TIDAL Super Power Heavy Duty".
Hmm... lehet, hogy lélegeztetőgépet nem kötnék rá.