Mert már a levesnél úgy éreztem, hogy én palacsintát kell egyek. Jót tesz a fogyókúrának, ugye. Elő is vettem ebéd után a Marinéni szakácskönyvét... na... jó, nem pont ez a címe, de a lényeg, hogy "anyáink is ebből tanultak főzni". Na megnéztem a kedvedért: Horváth Ilona: Szakácskönyv. Most boldog vagy? Nade a lényeg: felcsapom a pallerreceptnél, azt nézem, hogy 12 darabra mik a adagok. Király, én annál többet most úgysem akarok, Bence most épp nincs itthon, anyám elvitte kicsit nagyizni. Meg is csináltam a téttát, hullá. Aztán hagytam egy órát állni. Olyan látványosan nem annyinak tűnt, mint amennyiből mondjuk pl. jóanyám megcsinálta azt a kb. 20 darabot annó, bableves után. Na mindegy, majdcsak lesz valami. Aztán mielőtt elolvastam volna, hogy hogy kell sütni, okosan jó tűzforróra csináltam a sütőt, és nyakonöntöttem olajjal. Na nem részletezem, a lényeg az, hogy 4, azaz nééégy darab palacsinta jött ki a tésztából, pedig nem egy nyócvancentis serpenyőben sütöttem ki. Persze hóóótt vastagok lettek és totál odaégtek. Ekkor zseniális agyammal elolvastam, hogy középmeleg sütőn kell gyártani és olajat inkább a tésztába, mint alá. Fasza! Aztán pedig - mintegy kegyelemdöfésként - továbbolvasva a szakácskönyvet, a következő bejegyzés ez: "Palacsinta gyorsan". Bár inkább valahogy úgy kellett volna címezni, hogy amiből én csináltam az lett volna a "Palacsinta hülye kezdőknek, hogy ne legyen egyből sikerélményed, baze!", aztán ez a második meg: "Palacsinta, ahogy tényleg kell csinálni, lúzerkém!" - merthogy ez utóbbiban le volt írva, hogy dupla mennyiségből érdemes szinte mindent csinálni és az olajat bele kell a tésztába,  hogy ne ragadjon le, meg minden.

Van-e kibaszás? :)